Színtelen, szagtalan, átlátszó, jóízű folyadék vagy mégsem?

A fentiekkel jellemezhető az ivóvíz, nagyjából. Ugyanis szinte minden pohár ivóvíz különbözik a másiktól fizikai és kémiai szempontok alapján. De saját szubjektív érzékszerveink is egyértelmű különbséget tudnak tenni két pohár ivóvíz között.

Hogy milyen legyen a tökéletes minőségű ivóvíz, azt szigorú egészségügyi, higiénés előírások szabályozzák. Elvileg tehát minden ivóvíznek ezekkel a paraméterekkel megszabott értékek közötti fizikai, kémiai jellemzőkkel kellene rendelkezni. Azonban a határértékek közötti, tehát szabványos paraméterek alapján ivóvíznek minősülő vizet az emberi érzékszervek tovább osztályozzák, és kinek-kinek az egyéni érzékszervei alapján alakul ki a véleménye a fogyasztott vízről.
Különösen egy megszokott vízminőséghez képest más víz fogyasztása esetén érezzük rögtön a különbséget. Gondoljunk bele hogy a budapesti partiszűrésű, lényegében kevés oldott anyagot tartalmazó víz, milyen más mint az Alföldi mélységi ún. artézi kutak nagy oldottanyag tartalmú vize.
De mi is az ivóvíz? Vagy kezdjük még messzebbről: mi a víz? Ennél egyszerűbb kémiai kérdés nincs is, a víz = H2O, azaz két hidrogén és egy oxigén atom által képzett molekulák sokasága. Persze ez így nagyon le van egyszerűsítve, hiszen érzékszervileg eleve elkülönítünk kétféle vizet a földön. Mert a legtöbb víz ún. sós víz formájában található a tengerekben, míg a kisebb mennyiségű édesvíz a levegő páratartalmában és a földfelszín vizeiben létezik.
A sósvíz csak a benne feloldott sók mennyisége (~30 g/liter) miatt különbözik az édesvíztől, amiben csak 10~100 mg/l az oldott sók mennyisége. A sós vízből a párolgás, lényegében a nap hatására történő desztilláció révén keletkezik a föld édesvízkészlete, mely aztán a csapadék formájában a föld felszínére jut, onnan visszafolyik a tengerekbe, majd kezdődik a körforgás előröl, és teszi lehetővé az életet földünkön.
Az ember részére azonban csak az édesvíz iható egészségkárosodás nélkül. Az édesvizek is tartalmaznak oldott anyagokat, legnagyobbrészt sókat, emellett fémsókat, gázokat, a szerves anyagokra utaló ammóniumot, lebegő részecskéket, szerves anyagokat, mikroszkopikus élőlényeket. Ezeknek az édesvízben található egyéb anyagoknak a mennyisége, az összetétele okozza az édesvíz, azon belül az ivóvíz jellemzőinek nagy változatosságát, vagyis a más és más ízű ivóvizet.

A víz íze

Az emberi érzékszervek közül a szaglás és az ízlelés a meghatározó az ivóvíz esetében. A víz kellemetlen izét, szagát a vízben található, a normálisnál nagyobb mennyiségű szervetlen anyagok okozzák. A kloridok sós, a szulfát keserű, a nitrát édeskés, a vas-mangán fémes ízt ad az ivóvíznek. A különböző vízben oldott gázok, főleg a szulfidok teszik a vizet záptojás szagúvá, bűzössé. Az élő szervezetek nem okoznak kellemetlen szagot és ízt, de túlszaporodásukkor felborul az egyensúly, ugyanis az ilyenkor tömegesen elpusztuló szervezetek bomlása miatt keletkeznek különböző szagok és ízek, melyek igen kellemetlenek lehetnek.
A vízkezelés során az ivóvizet csírátlanítják, azaz klór adagolásával elpusztítják a vízben lévő, az emberi egészségre ártalmas mikroszkopikus szervezeteket (baktériumok, vírusok). A víz klórozásakor a mikroorganizmusok testnedvei - kémiai reakcióba lépve a klórral - okozhatják a víz rossz izét és szagát. Ezeket a kellemetlen tényezőket az ivóvíz-kezelési technológia során jórészt kiszűrik semlegesítik (levegőztetés, aktív szenes szűrés stb.)
Különösen kellemetlen, roppant változatos (iszap, hal, széna, trágya, mustár, doh, aromás-kámforos) szag és íz hatást okozhatnak a túlburjánzó planktonok (algák, egysejtűek stb.) elbomlásakor keletkező szerves anyagok a vízben. Az ásványolaj származékok, a szintetikus vegyi anyagok is kellemetlen szagúvá és ízűvé teszik a vizet. A kellemetlen szag és íz mértékének a meghatározásához a vízkezelési gyakorlatban az "íz-, és szag-, küszöbérték" szolgál, ezt a borkóstoláshoz hasonlóan személyek végzik szubjektív érzékeléssel, azaz szaglással, ízleléssel.
A 20-40 °C hőmérsékletű vizet vizsgálva, a gyakorlott személyek a kellemetlen szagú anyagokat 20 000 szeres hígításban is érzékelik, azaz a küszöbérték a szaghatás 20 ezred részét jelenti. Ebben az esetben nem szükséges magát a kellemetlen szagot okozó anyagot illetve annak töménységét ismerni. A jellegzetes szagot és ízt okozó anyagok esetében azt az anyagmennyiséget mérik mg/l-ben, amely esetén még észlelhető a szag és íz a vízben, ezt az értéket küszöb töménységnek nevezik. A klórfenol esetén ez 0, 0005 mg/l!

Házi vízkezelés

Sajnos ezek a kellemetlen szagok és ízek a már kezelt közüzemi vízben is könynyen megjelennek, tehát elképzelhető, hogy otthon a csapból kifolyó víz is rossz szagú, ízű. Ezért kerültek forgalomba közelmúltban a főleg nyugatról származó kis szűrő, szagtalanító berendezések. A nyugat-európai ivóvizek ugyanis sokkal inkább kezeltek víztechnológiailag, mint a hazai jobb adottságú vizek. Ezért ott már előbb jelentkezett az ivóvíz otthoni utókezelésének szükségessége.
Ezek a kis szűrőberendezések főleg ezüstnitrátos-aktív szenes szűrőkészülékek, melyeket a csapra szerelve egyszerűen átfolyatják rajtuk a vizet, és ezután fogyasztják azt. Nagyobb vízfogyasztás - 40-60 fő esetén - az ún. lassú szűrőn (homokos szűrőközegen kialakuló biológiailag aktív szűrés) való átvezetéssel tökéletesen szag és ízmentesíthető a víz, ez azonban már kiegészítő vízkezelési technológiaként fogható fel. A hazai folyópartokról származó, ún partiszűrésű vezetékes víz, pl. Budapesten, gyakorlatilag lassú szűrőként eleve kiszűri a rossz szagokat és ízeket okozó anyagokat a vízből.
Az íz- és szagmentes víz csak a beugró követelmény a jó víz esetén. A következő legkellemetlenebb hatás, ha a vasas, mangános víz elszínezi a szaniter berendezéseket, a poharakat a mosott ruhát. Ezt a hazai mélységi (kútból származó) vizekre oly jellemző magas vas-mangán tartalom okozza. A vízszolgáltatók ugyan igyekeznek a vizet megtisztítani ezektől az anyagoktól különféle vastalanító berendezésekkel, de az ilyen vizek zömmel magas savtartalmúak is, ezért még a vízvezeték hálózatból is kioldanak fémeket. A fémoxidok okozzák az elszíneződést.
Szerencsére ezt a problémát könynyen orvosolhatjuk az igen változatos kapacitású és méretű, a hazai piacon is beszerezhető házi vastalanító berendezésekkel. Fő felhasználási területük az egyedi kutas vízellátó berendezéseknél van, de a kisebbek a vezetékes víz utókezelésére is megfelelőek.

A hazai vizek legnagyobb problémája azonban az, hogy meglehetősen kemények. A víz keménységét a benne oldott alkáli földfémek, kalcium (Ca), magnézium (Mg) sói, és hidrokarbonátjai okozzák. A hazai viszonylatban a szikes nátrium-hidrokarbonátós vizek is jellemzőek. A keménység egysége =
1 nk° (német keménységi fok), ami megfelel 10 mg/liter vízben oldott kalciumoxid (CaO) mennyiségnek. A csapadékvíz gyakorlatilag nem tartalmaz karbonátokat, azokat a földfelszín anyagából oldja ki és viszi magával a víztároló kőzetekbe, felszíni vizekbe. A hazai vulkánikus kőzetekben tárolt víz 4-5 nk°-os alacsony keménységétől a karsztvíz 30-40 nk°-os keménységéig széles skálán mozog a hazai vizek keménysége.
A kemény vízben oldott karbonátok kirakódnak a vízmelegítő berendezések (cirko, bojler stb.) csövein, kicsapódnak az edények falán, nem oltják a szomjat, fürdés, mosdás után kellemetlenül viszket tőle a bőrünk. Ezzel szemben az ún. lágy vizekben (3-5 nk°) kevés az oldott karbonát, így nincs minek lerakódnia, jól oltják a szomjunkat és kellemes bennük tisztálkodni, azonban kissé agresszívak, a fém csövek, berendezések anyagát oldják, korrodálják.
A kemény vizek lágyítását számtalan kis és nagy berendezés szolgálja, (ezeket előző lapszámainkban részletesen is ismertettük). Egy részük elektromágnese elven lágyítja a vizet, a legnagyobb részük azonban ioncserélés elvén működik. A vízben oldott Ca- Mg- karbonátokat konyhasó adagolással, vízben oldódó Na- karbonáttá alakítva csökkentik le a víz keménységét az ideális értékre.
Az alacsony pH-értékű, esetleg magas savtartalmú vizeket savtalanítani szükséges. A savtalanítás legegyszerűbb módja a víznek levegővel való intenzív keverése, levegőztetése. A nyíltfelszínű és levegő ellenáramoltatásos zárt tartályos berendezések egyre nagyobb skálája áll ma már rendelkezésre. A saját vizünket végül célszerű még utólagosan csirátalanítani, vagyis a hálózatból, a berendezésekből származó mikroorganizmusoktól mentessé tenni. Ezt legkorszerűbben az ún. ultraibolya (UV) csírátlanító berendezésekkel végezhetjük. Az UV sugárzás hatására ezek a szervezetek elpusztulnak, és nem fertőzik az ivóvizünket. Az ilyen berendezések a kertitavas technológiában régóta üzemelnek, újabban azonban többféle kapacitású szerkezet szerezhető be az ivóvíz házilagos utókezelésére is.
A cikkünk mottója - mármint hogy az ivóvíz színtelen, szagtalan, átlátszó, jóízű folyadék - alapján belátható, hogyha ezt szeretnénk a saját ivóvizünkre is vonatkoztatni, akkor célszerű akár a vezetékes víz otthoni utókezelése is.